127 óra

A Gettómilliomos átütő sikere után két évet kellett várnunk Danny Boyle új filmjére. Mint oly sok rendező manapság - akinek van szeme ahhoz, hogy meglássa valamiben az értéket - egy könyvet adaptált jelen művével a vászonra. Alan Ralston regénye a Between a Rock and a Hard Place igaz történet alapján íródott és saját kálváriáját meséli el. Boyle filmje mindent átható minimalizmusával ismét bizonyítja a sokszor emlegetett frázis helyességét: a kevesebb néha több. Nem próbálja csúsztatni a tényeket és ezzel grandiózusabbá tenni a cselekményt. A 127 óra képes elérni, hogy minden képkockájára figyeljünk és tanuljunk belőle, egyszerűen azzal, hogy szentimentális oldalunkat ragadja meg, és ennél többre nincs is szükség.

Aran Ralstont a vadon és sziklarengetegek szerelmesét 2003-ban baleset érte. A Sziklás hegység vadregényes táján tett felfedezőtúrát, amikor egy meglazult kőtömb rázuhant és maga alá temette a kézfejét. Szorult helyzete több mint öt, kínkeserves napon át tartott. Nem érkezett segítség. Győzött azonban élni akarása és önmagába vetett hite. Más lehetősége nem lévén, egy életlen késsel levágta összeroncsolódott kezét, kiszabadulva ezzel börtönéből.

A lényegre törő expozíció betekintést enged számunkra Ralston (James Franco) mindennapjaiba: a jókedvű képsorok, amint hősünk felhőtlenül teker bringájával a sivatagban vagy egy rejtett, barlangi tóhoz kalauzolja az eltévedt lányokat, egyáltalán nem feleslegesek. Teljessé teszik az élményt, a főszereplővel való azonosulást – szerencsétlensége így még átérezhetőbb lesz. A csodás táj és a felszabadultság érzése elaltatják érzékeinket. Átadjuk magunkat ennek az elképesztő kalandnak, mit sem sejtve az ezután következő borzalmakról.

A helyzet egyik pillanatról a másikra változik meg, kontrasztot állítva ezzel a könnyed felütésnek. Miután Ralston csapdába esik, természetesen minden tapasztalatát latba vetve igyekszik kiszabadítani magát. A rengeteg kudarcba fulladt kísérletet apró győzelmei színesítik, ellensúlyozva ezzel az egyre inkább halmozódó feszültséget. Kézikamerája segítségével dokumentálja eseménytelen napjait, ezzel próbálva megőrizni józan eszét. Mindezek ellenére a kétségbeesés és a kilátástalanság elkerülhetetlenül elharapódzik rajta, előttünk pedig megnyílik emlékeinek tárháza, feltárul Ralston személyisége.

Addigi élete irigylésre méltó. A természetjárás kitölti mindennapjait. A hegyek és sziklák iránti rajongása némileg infantilisnak tűnhet, ám megszállottságában mégis van valami tiszteletre méltó. Mindennek okozataként egy olyan ember képe bontakozik ki előttünk, aki fél a kapcsolatoktól, fél túlságosan szeretni. Magányos, boldogtalan. Életének központi tevékenysége kevésbé hódolat a természet előtt, mint inkább menekülés a szociális kötöttségből. Egy céltalan, önmarcangoló személyiség veti le álcáját, ám életének épp a katasztrófától való megmenekülés ad új szándékot, lökést.

Zavaros emlékek, kínzó rémálmok, borzalmas hallucinációk. Egy ember, aki valóság és képzelet keskeny határán próbál egyensúlyozni. Az utóbbi viszont egyre inkább felemészti őt. Kénytelen újra átélnie életének meghatározó pillanatait, emlékeznie hibáira és felidézni döntései következményeit. A feszültség egyre csak sűrűsödik, a tempó egyre csak gyorsul, csakhogy a sodró lendületű cselekmény kimerevedjen, és együtt éljük át a főhőssel a torokszorító katarzist.

Elkerülhetetlen az összehasonlítás Rodrigo Cortés szinte egyidőben megjelent alkotásával a Buried-del. Annak ellenére, hogy Cortez munkája teljesen másfajta körülmények között játszódik (a Buried egy koporsóba zárt férfi megpróbáltatásiról szól), nem lehet elmenni a párhuzamok mellett. Mindkét film úgynevezett one-man-show, egyetlen szereplőt mozgatnak, akin a teljes film sikere múlhat. Legyen akármennyire is magával ragadó, remek forgatókönyvvel rendelkező túlélődráma a két film, ha a néző képtelen a főszereplővel való azonosulásra. A 127 óraesetében mégis nehezebb dolga volt, mind a rendezőnek, mind a főszereplőnek. Cortés, a fordulatokban és izgalomban is dúskáló thriller alkotása közben szabadjára engedhette a fantáziáját, valamint a Ryan Reynolds alakította főhősnek egy telefon is segítségére volt, ezzel adva teret a kétirányú kommunikációnak. Ezzel szöges ellentétben Boyle egy könyvre támaszkodik, de ami még ennél is fontosabb: igaz történetet dolgoz fel. Ralstonnak nincs semmilyen társasága, kénytelen önmagával irracionális párbeszédekbe elegyedni, így még inkább kihangsúlyozódnak a főszereplő színészi képességei.


Mindezek tükrében James Franco élete legjobb alakítását nyújtja. Képes minden szorongással teli percet kitölteni játékával. Legfontosabb erénye, hogy átélhetővé teszi a karaktert. Azonosulni tudunk vele, együtt örülünk apró győzelmeinek, és együtt szenvedünk vele, amikor emberi létének határához ér. Danny Boyle rendezése egy magával ragadó, az érzelmekre ismét kivételes hangsúlyt fektető, mindenféle giccstől tartózkodó alkotást eredményezett. Ismét összehozta Oscar díjas csapatát, semmit sem bízva a véletlenre. Anthony Dod Mantle varázslatos operatőri munkája leginkább a lenyűgöző tájképekben mutatkozik meg. A kiváló képi beállításoknak köszönhetően mi is átélhetjük a csapdába szorult Ralston minden szorongását. A végeredmény megdöbbentően klausztrofóbikus – a szűk és keskeny helyek vákumként szippantanak magukba. A. H. Rahman filmzenéje, csakúgy, mint a Gettómilliomosban, őrületes lendületet ad a történetnek, az egyes zeneszámok nem csak aláfestésként, hanem önmagukban is megállják a helyüket.

A film elemi erővel markol belénk minden percével, pillanatával, egészen a borzalmas végkifejletig. Mégis felszabadító, katartikus az élmény; hiába csendesül egyre, a film vége után tovább cseng-bong a fejünkben az üzenet: az életben mindig van remény.