Az első, ami eszembe jutott a könyv kapcsán az egyértelműen A legyek ura volt. William Golding, Nobel díjas író 1954-es regénye ma is sokszor eszembe jut - alkotása sokszor jobban illik kifordult, helyenként irracionális mindennapjainkhoz, mint sok kortárs mű. Kósun azonban nem plagizál, sokkal inkább helyreigazít. Az eltelt ötvén év alatt világunk még inkább feje tetejére állt - mocskosabb, perverzebb, őrültebb lett. A megállapítás helyes: a Battle Royale modern megfelelője A legyek urának, és ezt a címet egy olyan korban volt képes kivívni, ahol egy brutális gyilkosság már alig kavarja fel hétköznapjaink állóvizét.
A Battle Royale felvetése zseniális és sokkal körmönfontabb a Golding-i megfelelőnél. Adva van egy kommunista diktatúra: a Nagy Kelet-Ázsiai köztársaság. Az állam minden évben többször megrendezi a Programot. Az esemény arról szól, hogy az ország számtalan középiskolájából véletlenszerűen kiemelnek egy kilencedikes osztályt, majd a tanulókat egy titkos helyszínre szállítják, ahol magukra hagyják őket. De miért? Itt jön be a regény címe. A “battle royale” egyfajta free-for-all a profi pankrációban, ami annyit tesz, hogy a ringben több pankrátor helyezkedik el, és szabadon támadhatják egymást. Az elhurcolt fiataloknak nincs más dolga, mint a “játék” elején kapott fegyvereiket felhasználván, egymást legyilkolják, egészen addig, amíg egyvalaki nem marad - a győztes.
A regényben szereplő Program helyszíne egy sziget. A diákok helyzetét - a szigetet körbeölelő óceánon kívül - több őrhajó és egy speciális nyakörv is nehezíti, ami azonnal felrobban, ha elhagyják a helyet. A körülményeket a szervezők alakítják: a szigeten lévő gyülekező helyről a tanulók csak egyedül távozhatnak, ezzel is fokozva az egymástól elidegenülést, ezen kívül, ha nem történik gyilkosság egy napon keresztül, akkor felrobbantják a nyakörveket. A helyzet kilátástalan, a feszültség óriási.Történetünk főhősei, Nanahara Súja és Nakagava Norikó. A szabályokra mindketten fittyet hányva, együtt próbálják meg túlélni és szökésüket valahogy megtervezni. Velük ellentétben az osztály nagy része szétszéled, egymaga próbál boldogulni. Van, aki a mindent felemésztő félelem miatt válik gyilkossá, van, aki a puszta véletlen miatt, és van, akit nem kell biztatni, ő annak született.
A könyv azon kívül, hogy remekül ábrázolja egy beteg társadalom agyrémét, cselekménye tömve van fordulatokkal, és ami a legfontosabb élő karakterekkel. Na nem mintha ez lenne a fő érdeme. Inkább fogalmaznék úgy, hogy ez teszi letehetetlenné. Amíg mi végigizguljuk hőseink megpróbáltatásait, közben egyre több és több információt kapunk erről az alternatív jelenről. A regény politikai és szociális töltete sokkalta erősebb, mint az oly gyakran felbukkanó horror és gore elemek magukban hordozott pulgárpukkasztása. De ahogy az lenni szokott, az egyik nem létezhetne a másik nélkül - képesek egymást kiegészíteni, az egyszerű történetet egy magasabb szintre emelni, megteremteni az atmoszférát. A több, mint hétszáz oldalt magában foglaló utazás során, a negyvenkét fős osztály szinte mindegyik tanulója megelevenedik előttünk, köszönhetően a részletekbe menő kidolgozottságnak. Mindenkire jut egy-két oldal, gyakran múltbéli életének legmeghatározóbb pillanatai, amik alapján szívügyünknek érezhetjük a jövőjüket.
A cselekmény a fentiekből következően nem ül le egy pillanatra sem. Precízen, előre megfontoltan haladunk, miközben a puzzle összeáll.
Karizmatikus vezéregyéniségek, beszari követők, magányos farkasok, és naív paprikajancsik. Az osztály felépítése hűen tükrözi egy civilizált társadalom képét. Takami Kósun regénye sok éven keresztül tiltva volt saját hazájában. Nem véletlenül. Regénye nem egyszerű horror - és véletlenül sem egy “battle royale”. Sokkal inkább modern korunk könyörtelenségének és brutalitásának históriája, ami tükröt mutat mindannyiunknak, arról, amiben élünk, és a tükörbe belenézvén elrettentent minket saját kreálmányunktól.
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése