Itt a tavasz, jön a melegebb idő, lassan beindulnak a délutáni sörözések a haverokkal, de valami hiányzik. Haverok, sör, jó idő meg van, szóval mi lehet még? Hát egy iszonyatosan király parti zene! Nos a Maylene And The Sons Of Disaster harmadik album teljes mértékben megfelelő lesz az ilyen pillanatokra. Az egykori Underoath énekes, Dallas Taylor által vezényelt banda igen jellegzetes hangzásvilággal rendelkezik: keveri a southern rock-ot hardcore elemekkel, ami hatására megidézi elénk az USA déli államait. Vagyis leginkább a redneck társaságot.
Dallas Taylor miután otthagyta az eleinte death metallal, majd később a post-hardcore és metalcore elemekkel operáló Underoath-t nem pihent. Rögtön nekilátott a saját kis önálló projektének. Az első album igaz nem volt tökéletes, de ígéretes kezdet volt. Iszonyatosan dögös,kemény gitártémák vegyültek hardcore-s breakdown-okkal. A második lemezre előtérbe került a rock & roll-os, "redneck-es" megszólalás, ami egy nagyon jellegzetes hangzást kölcsönzött az albumnak. A soron következő kiadványtól nem is várhatott mást az ember, minthogy tovább vigyék a srácok ezt a remek feelinget. Nos, nagyrészt sikerült is. Azért csak nagyrészt, mert néhol azért elcsúszik a tökös rockos témák és a tahó megszólalások között az a bizonyos határ. Kivetni való talán esetleg még a számok sorrendjében találhatunk. Nem igazán értem, miért is kell egy remek kezdő nóta után egy középkategóriás dallal folytatni a sort.
Azonban ezek nem olyan végzetes hibák, hogy ne lehessen erre a lemezre azt mondani, hogy jó. Mert ez a lemez jó. Nagyon is jó! Szép számban akadnak rajta keményebbnél keményebb dalok. A fent említett kezdő dal a Waiting On My Deathbed egyből elénk tárja egy párás mocsár képét a rovarok és bogarak hangjaival, majd a bendzsó megszólalása egyből a felkelti a figyelmünket. Persze a kezdő gitártéma megmutatja, hogy nem valami country dal fog a fülünkben ragadni, hanem egy igazán jó rock dal. A slágerek sora nem áll meg. A Just A Shock nagyon pörgős kezdése nem hagy alább egészen a szám végéig. A refrén dallama magával ragadó, és simán eltudom képzelni, ahogy koncerten a tömeg egyöntetűen ordítja Taylorral, akinek a hangja eszméletlen az egész albumon keresztül.
A Step Up (I'm On It) mutatja be elsőként, hogy milyen is az a délies rock, és a klip csak ezt erősíti meg. A Listen Close kicsit visszavesz a tempóból. Tény, hogy lassabb az előző dalokhoz képest, de Dallas Taylor itt mutatja meg igazán mire is képes. Az Oh Lonely Grave-ben felcsendülő bendzsó egy teljesen kellemes és nyugodt hangulatot varázsol, viszont későbbiekben bedurvul a dal, és az ember csak azt veszi észre, hogy a lábával üti a ritmust.
Hibái ellenére a III egy nagyon durva kiadvány, ami megmutatja, hogy mi is az az igazi rock & roll. A srácok negyedik lemeze, ha minden jól megy már nyáron napvilágot lát. Kockás inget fel, kocsmába be, haverokkal pár sör, és a dalokat hallgatva a tökéletes hangulat már el is könyvelhető.
Nagyon jó iromány, gratula.
Kösz! Igyekszem, amint látod :D