Álmos északi kisvárosban járunk, szemünk elmélázik a szemet gyönyörködtető hegyvidéki tájon. Lelkiállapotunk a magával ragadó atmoszféra hatására kizökkenthetetlennek tűnik ebből a végtelen nyugalomból. A komor, sötét mégis méltóságteljes fenyves, a lágyan ringadozó hegyi patak és a kötelességüket teljesítő faüzemi masinák már-már egy verset idéznek bennünk. Váltás. Folyópart. Andy Brennan, seriff-helyettes, zokogásba tör ki egy fiatal lány nejlonba csomagolt holtteste fölött.
Húsz évvel ezelőtt, David Lynch kipróbálta magát a tévé világában, Mark Frost, akkor már befutott szakember sikeres közreműködésével. Ténykedésük egy olyan kultusz sorozat születését eredményezte, amely generációk fantáziáját mozgatta meg, az addigi passzív televíziónézőkből kollektív tudatot kreálva, forradalmasította a televíziózást.
A pilot másfél órás volta ellenére is fent tudja tartani azt a hangulatot, amiben a Twin Peaks pikantériája rejlik. Az információmorzsák lassú csepegtetése, a karakterek hosszadalmas bemutatása és neveik folyamatos ismételgetése újra és újra emlékeztet minket, hogy egy sorozat első részét nézzük éppen. Ennek ellenére olyasfajta érzéseket kelthet az emberben, mintha egy filmet nézne, és nem tudja elfojtani magában azt az érzést, hogy itt súlyos titkokra fog fény derülni. Csak nem most, nevet az arcunkba Lynch és csak még több titkot pumpál a sztori amúgy is misztériumoktól hemzsegő artériájába. Belecsöppenünk valaminek a közepébe, a párbeszédek és történések sodró folyama elragad minket, mi pedig közel sem vagyunk tisztában azzal, mi vár minket mindezek végén.
A bonyodalom Laura Palmer rejtélyes halálával kezdődik, akiről aztán később is sokat megtudunk, egyfajta fiktív főszereplőjévé válik a sorozatnak. Az egész város felbolydul, hiszen nem mindennapi dolog, egy isten háta mögötti helyen valaki tragikus halála. Minden szempár reá szegeződik, előkerülnek a képmutatók, mindenki róla nosztalgiázgat, mi pedig egyre képesebbé válunk arra, hogy azonosulni tudjunk, az elsőre nem igazán szimpatikus hölggyel. A városba érkezik egy FBI ügynök Dale Cooper, aki találkozott már hasonló esettel és most pontot szeretne tenni az ügy végére.
A széria nagyszerűsége azonban, nem a végletekig túlbonyolítottnak látszó -és valljuk be az is- krimi, remek interpretálásában rejlik, bár meg kell hagyni, sokak ezért követték hétről hétre annak idején a sorozatot. Nem is az alapkoncepciót jócskán túllépő, misztikus szálak folyamatos adagolása folytán, örök kétségeket ébresztő volta az, ami meghatározóvá tette számomra a Twin Peaks-et. Sokkal inkább az a kurta furcsa hangulat, ami körbelengi az egészet. Valamiért azon sem lepődnél meg, ha a végén közölnék veled, hogy az egészet csak egy öreg fószer hallucinálta valamelyik elmegyógyintézetben. Az egész pszichedelikus hangulat, ami körbelengi a főbb és mellékszereplőket, túlmegy minden határon, te pedig elveszve bolyongsz, miközben próbálsz egyensúlyozni valóság és álom vékony határmezsgyéjén.
Az újabb és újabb misztikumok adagolásával, a cliffhanger-ek remek felhasználásával, a készítők korukat meghazudtolva elérték azt, ami addig csak vágyálom volt. Az internet széleskörben való elterjedése fórumok ezreit szülte a témában, és a nézők teljes részesévé váltak Lynch univerzumának. A sorozat által teremtett nagyszabású kirakós játék, mindenki szívügye lett, aki nyomon követte a történéseket, és első számú feladatának érezte, hogy minden apró részletet a helyére rakjon. Sajnos mindez, csak az első évadig tartott, az igazán fanatikus nézőkön kívül mindenki túlságosan bonyolultnak találta a második évadot, a későbbiekben, ahogy fény derült a gyilkos kilétére, csak még több néző távozott, mondván már nem köti le őket ez a katyvasz. A széria tehát két évadot élt meg, 30 részt számlált és négy Golden Globe-ot zsebelt be annak idején.
David Lynch sokszor lett megvádolva azzal, hogy alkotásai öncélúak, a nézőket semmibe veszi, illetve saját maga sem érti, amit készít. Én még olyannal is találkoztam, aki azt állította Lynch-ről, hogy a mester saját álmait viszi képernyőre, és azok közül is legérthetetlenebbeket. Szerény véleményem szerint, ezt a legegyszerűbb rámondania annak, aki a legkevesebb fáradságot sem veszi, hogy azonosuljon az alkotással. Ha a legtöbb zavaró tényezőtől eltekintünk, és nem azt próbáljuk meglovagolni, ami az alkotás mondanivalója szempontjából jelentéktelen, át tudjuk érezni azt, amit közölni szeretne velünk.
A Twin Peaks-et lehet imádni, lehet utálni, viszont közömbösen viseltetni iránta, azt nem. Felbecsülhetetlen értékkel bír a televíziózásban, mind eszmei, mind reform szempontból is. Ha nem lenne, talán az X-akták sem született volna meg, hogy a rákövetkezendő klasszikusokról ne is beszéljek.
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése